Napjainkban egyre gyakrabban találkozom a nevelési tanácsadói tevékenységem során olyan iskolai panaszokkal, melyek a tanulók önuralmának hiányát, a rendetlen, a közösség szabályait és a mások határait figyelmen kívül hagyó magatartást jelzik. Problémaként a következőket írják le a tanulói jellemzésben: Órán feláll a helyéről, közbekiabál, hirtelen haragra gerjed, nem képes kivárni a sorát. A feladatok végzésekor nem kitartó. Nehezen tűri a kudarcot, sikertelenség esetén hamar feladja a próbálkozást.

Ebben a hónapban kiemelt témánk az önfegyelem, a belső szükségletek kielégítésének késleltetési képessége. Ebben a tekintetben már az iskolakezdés idején igen nagy egyéni különbségek vannak a gyermekek között. Ezek az egyéni különbségek sok esetben évek múlva is megmaradnak, sőt a nagyobbaknál még inkább szembetűnőbbé válnak. Az önfegyelem kisiskoláskori mértéke legtöbbször kihat a tanulók későbbiekben megfigyelhető viselkedésére, sikerességére is. Teljesen érthető így, hogy a jó szemű pedagógusok aggódnak a magatartás problémával küzdő gyerekekért és szakemberek segítségét kérik.

Szeptemberben az iskolai légkörről és az érzelmi intelligencia fejlesztéséről szólva említettük már azt a tanulságos kísérletsorozatot, ami Walter Mischel nevéhez kötődik. A 60-as évek elején a szociálpszichológus utánkövetéses kísérlete a gyermekek kicsi kori önfegyelmének szintje és a későbbi tulajdonságaik alakulása közötti összefüggéseket kereste.

A pillecukros kísérlet tanulsága röviden az, hogy akiknek kiskorukban nagyobb volt az önfegyelmük, később sokkal kiegyensúlyozottabban fejlődtek, sikeresebb, önállóbb, megbízhatóbb, magabiztosabb fiatalok lettek. A kudarcok esetén sem omlottak össze. Képesek voltak továbbra is a hosszú távú céljaikra koncentrálni a vágyaik azonnali kielégítése helyett. Azok a kísérleti alanyok, akik 4 évesen nem tudtak ellenállni az ínycsiklandozó édességnek, és egyből megették az asztalon hagyott pillecukrot, 14 év múlva sem tudtak parancsolni maguknak, nyugtalanabbak voltak, viselkedésük makacs, kiszámíthatatlan, határozatlan maradt. Az utóbbi csoportra jellemző még az irigység, sértettség, és az is, hogy nehezen viselik a kudarcot.

Kísérlet is bizonyítja tehát, hogy egészen fiatal korban lehet megalapozni a gyermek későbbi sikereit. Ha az óvodáskor végére sikerül megtanítani a gyerekeket vágyaik késleltetésére, az iskolában, majd felnőtt korukban is képesek lesznek arra, hogy a távolabbi cél érdekében átmenetileg lemondjanak a pillanatnyi örömökről. Az önfegyelem, amint az a szó elemzéséből is kiderül a belső, önmagunkból eredő fegyelmezést jelenti, és nem a kívülről jövő szülői, vagy tanári intelmeket. Ez a belső erő, kontrollfunkció, mely tartást ad, segít a kiegyensúlyozott életvitel kialakításában. Az önkontrollal rendelkező gyermek nem függ a környezettől, képes magát irányítani. Akkor is fegyelmezett marad, amikor nincsenek jelen a felnőttek. Feladatait azért végzi, mert azok örömöt szereznek neki és nem a külső jutalomért, vagy a büntetés elkerüléséért.

Elsősorban a korai szocializáció ideje az, amikor a szülők, a családi minta alapján ez a kontrollfunkció megalapozásra kerül. De mit tehet a pedagógus annak érdekében, hogy csintalan diákjaiban a külső elvárások belsővé váljanak? Ebben próbálunk segítséget adni óravázlatainkkal.

A magatartás problémák formájában felszínre kerülő nehézségek hátterében általában a személyiség fejlődése során kialakult elakadások, az én fejlődését megzavaró traumák, vagy a családi szocializációs minta sajátosságaiból következő helytelen viselkedések állnak. Ezért a gyermek és a család segítése a személyiségfejlődésben bekövetkezett sérülések korrekciójában, szakember feladata. Emellett az iskolai környezetben nagyon fontos, hogy az első pillanattól kezdve kialakítsuk és következetesen be is tartsuk azokat a szabályokat, kereteket, melyek biztosítják az optimális feltételeket a munkavégzéshez. Minden esetben érdemes megbeszélni, elmagyarázni, hogy mit, miért teszünk úgy, ahogy; minek mi a következménye. Az önkontroll problémával küzdő tanulóknak eleinte sokkal több külső visszajelzésre van szükségük. Ezek a visszajelzések a jót, a működő, máskor is elvárható cselekvéseket emeljék ki. Nem visz előre, ha folyton csak a rosszaságra hívjuk fel a gyermek és a szülő figyelmét, mert így paradox módon azokra a dolgokra fog emlékezni, amiket éppen szeretnénk a viselkedéséből kiiktatni. Sokszor nehéz nem észrevenni, ha egy gyerek feláll órán és észrevenni azt, hogy nem áll föl. Pedig, ha az utóbbit jutalmaznánk, hamarabb rögzülne a helyes viselkedés.

Természetesen a gyerekek pontosan érzik, hogy kinél meddig lehet elmenni, így lehetséges, hogy a csínytevések a saját határaik próbálgatásain túl a pedagógushoz való viszonyt is hűen tükrözik.

Dr. Kissné Kálmán Marianna, klinikai gyermek-szakpszichológus