A Mikulás minden gyermek jó barátja, hiszen mindig ad még egy évet a javulásra, az apró botlásokat észre sem veszi, és megdicsér, ha valami sikerül. A december tartogat más meglepetést is. Hosszú várakozás után megtörténik a csoda, együtt örül az egész család, s ünnepel apraja, nagyja. Ez az az ünnep, amikor egy rövid időre megszelidülnek a szigorú ráncok, feledésbe merülnek az egész éves bosszúságok, megbocsátunk egymásnak, hogy aztán tiszta lappal, megújulva kezdjük az új esztendőt.

Advent idején elcsendesedve, a gyertyák lobogását figyelve, érdemes magunkba szállni, s átgondolni sikereinket, kudarcainkat, konfliktusainkat. Nyílván elmereng sok pedagógus tanítványai sikerein és kudarcain is. Fontos kérdés, mennyi a szerepe a tanárnak egy-egy tanítványa viselkedésében. Vajon megengedheti-e nekik, hogy tökéletlenek legyenek? Mikor segít többet? Ha elnézi az apró kihágásokat, ha hagyja, hogy maguk kárán tapasztalják meg a következményeket, vagy ha vasszigorral rájuk kényszeríti akaratát, s megmondja nekik, mi a jó. Lehet-e sürgetni, noszogatni őket, vagy türelmesen ki kell várni, hogy megérjenek?

Nem könnyű eltalálni, hogy mikor és mennyit kell hallgatni, türelmesen várakozni arra, hogy elmondják, mi a valódi baj? Mert ha ezt a csendet eltaláljuk, bizony megváltozik a kapcsolat tanár és diák között. Csak a türelmesen szemlélődő, a diákját minden tulajdonságával, vélekedésével, viselkedésével együtt elfogadó tanárnak adatik meg, hogy tanítványa bizalommal tud hozzá fordulni és elmondja, miért rosszalkodik, miért beszél csúnyán és miért nem tanul. S ha ezt képes magában felismerni, valakivel megosztani, már elindul a fejlődés útján, változni, alakulni fog, mégpedig jó irányba.

Carl Rogers személyközpontú elméletében (1980) hangsúlyozza, hogy minden személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, amelyek önmaga megértését mozdítják elő, létmódjában és viselkedésében pozitív változásokat eredményezhetnek. Ezeket az erőforrásokat sajátos emberközi kapcsolatok mozgósíthatják. Amikor a személy gondoskodó, elfogadó, megértő segítőre talál, a pozitív változások elindulnak. A rogersi személyközpontú megközelítés a pedagógiában is hasznos szemléletmód, hiszen segít abban, hogy a gondjainkra bízott palántákból olyan felnőtteket neveljünk, akik fizikai, lelki és szellemi tulajdonságai megfelelnek annak az ideális létnek, mely potenciálisan már születésekor adott. Természetesen ez nem csupán egy emberen múlik, hiszen mindőnket nagyon sokan vesznek körül. Mégis, ha megtaníthatók a körülöttünk élők az empátiára, a feltétel nélküli elfogadásra és az érzések és gondolatok hiteles közlésére, az önmegvalósító folyamat optimálisan kezd működni, és a személy elindul a növekedés útján. Rogers hangsúlyozza: az ember csak akkor képes harmonikus emberi kapcsolatokra, ha önmagával is harmóniában él (1986). A mások iránti empátia feltétele is az, hogy a saját magára vonatkozó tapasztalatait el tudja fogadni. A személy gazdagodásának, növekedésének folyamata az önelfogadást és a helyes önszeretetet jelenti. Vajon képesek vagyunk-e tanítványaink felé közvetíteni azt, hogy az egyes nehéz állomásokon, a próbatételeknél is fontos elfogadni önmagukat? Meg tudjuk-e erősíteni énjüket ahhoz, hogy újra és újra próbálkozzanak a siker érdekében? Tudunk-e türelmesen várni arra, hogy vergődéseik nyomán kialakuljon valódi egyéniségük?

A pedagóguspálya szépsége éppen ebben rejlik: „Bízni abban, hogy mindenkiben el van rejtve a jónak a szikrája.” (Mark Twain) Valódi türelem, szelídség, megértés és értő figyelem kell ahhoz, hogy észrevedd és lángra lobbantsd a jót.

Dr. Kissné Kálmán Marianna, klinikai gyermek-szakpszichológus